OLI ÉS MELE

Az európaiak és zenéjük megérkezése előtt a Hawai’i szigeteken a szöveg és annak jelentése sokkal fontosabb volt, mint a dallam, így a mai dallamokhoz képest egyszerűbb, néhány hangból álló énekbeszéd volt a legnépszerűbb énekelt műfaj. Írott irodalom nem lévén ezek az énekek hagyományos hawaii irodalomfontos részét alkotják.

Két típusra oszthatók: oli és mele. Az oli jellemzően szólóének volt egy-három hangra, és nem a hula tánc számára íródott, hanem önálló előadásra. A mele ezzel szemben ritmusos, hangszerrel (dobbal) kísért ének négy-öt hangra, mely a hula tánc elengedhetetlen része.

A dalokban különös erő, polinéz nevén mana rejlik. A dalokat az erre szakosodott mester, a haku mele szerezte. Azokat, akik az oli művelésére voltak hivatva már gyerekkorukban kiválasztották, és folyamatos oktatásban részesítették. A dalokat az előadók természetesen fejből tudták, akkor is, ha akár több száz soros költeményekről volt szó.

A dalok számos téma köré csoportosíthatók, de mindannyiuk közös jellemzője a több értelmezési réteg, a jelképek használata, a rejtett tartalmak, vagyis a kaona. Többféle énekstílust lehet megkülönböztetni. Az oli stílust a hosszan  megtartott magánhangzók jellemzik, ellentétben a kepakepa stílussal, mely sokkal ritmusosabb és pattogóbb, népszerű imaénekeknél és  családfákat bemutató énekeknél (koʻi honua stílus). A hoʻāeāe stílus lírai, hosszú hangzókból állószerelmes daloknál sűrűn használt stílus hasonlóan a hoʻouwēuwē stílushoz, melyet viszont inkább siratókhoz, búcsúdalokhoz használtak. Az utolsó említendő az ’ai ha’a stílus, melyet gyors és hangsúlyos mivolta jellemez, és erőteljes kahiko hula táncokhoz szól.